BaekYeol (+16 vagy inkább 17)

Kedves barátnőmnek írom ezt,Vanille -nek csak, hogy ne sírjon a szája. Nem idegentől van, meg az enyém nem is jó, de így jártál, ez van.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                    
BaekHyun pov.

Az Ő szavai visszhangoztak a fejemben. Az utolsó szavai, mielőtt itt hagyott engem. Egyedül. Rettegve.
"- Ha elrendeztem mindent, és már nem fognak zaklatni esküszöm, hogy megkereslek, és új életet kezdünk. Együtt."
Számolom a napokat, heteket, hónapokat, éveket, Három éve hagyott itt engem, azóta, mint egy holdkóros, mászkálok fel s alá a házban. Ház......pff. Anyám meghalt, miután ChanYeol elment, apám pedig nem bírta már a szenvedésemet, így jobb híján egy intézetben kötöttem ki. Nagyon kedvesek és megértőek. Ha nem szólok, akkor is gondoskodnak rólam. Nem vagyok beteg, isten ments. A személyiségem ingadozó, így valami kezelésre is kell járnom. Nélküle nem vagyok teljes. Nem ismerem ki magamat. El vagyok veszve. ChanYeol.

~~~~~~~~~~~            ~~~~~~~~~~~~~~                ~~~~~~~~~~~~~~~               ~~~~~~~~

Egy kisfiú kézen fogva sétált apjával. Boldogan viháncolva ugrálta át az útjába kerülő nagyobb köveket. A fiú észrevett valamit, így megállt, s apja is ugyanezt tette. Ahogyan néztek előre, megláttak egy összekuporodott emberkét az egyik fa tövében. Rögtön odaszaladtak hozzá, ám mikor meglátták, teljesen le voltak döbbenve. Azt várták, hogy valami részeg emberke fekszik ott, de nem. Egy sötétbarna hajú fiúcska aludt épp. Fülei kicsit kiálltam, ezzel jobban kiemelve kerekded arcát, s szépen ívelt ajkait.
BaekHyun nem volt rest, máris rázogatni kezdte a is manó vállát.
- Hééééj!!!Kelj fel. Meg fogsz fázni!
Az álmából ébresztett személy kinyitotta szemeit, amik csak úgy csillogtak.
- Ki-..kik vagytok? -remegett meg hangja.
- De aranyos a hangoood! -visított fel a fekete hajú. - Appa, had vigyük hazaaa. Kééérleek~
- Na de fiam, biztos neki is vannak szülei. Ő nem egy kiskutya, akit csak úgy hozunk-viszünk. -dorgálta meg a csöppséget.
A szóban forgó személy csak hallgatta a párbeszédet, majd megszólalt újra.
- Nekem nincsenek szüleim. Nem szerettek engem. -szontyolodott el.
- Látod, ha velünk jönne az úgy jó lenne. Kérlek szépen. -vágott kölyökkutya szemeket, amitől apja mindig meglágyul.
- Rendben, ha ő is jönni akar.
A kicsi BaekHyun ugyanolyan szemekkel tekintett a földön ülő felé, várva a válaszát.
- Tényleg? Mehetek? -kerekedtek ki szemecskéi.
- Persze. -mosolygott a férfi. - Csak áruld el a nevedet.
-ChanYeol. Park ChanYeol.

<Két évvel később>

- Nem úgy kell azt BaekHyun. Várj, megmutatom. -kapta ki az idősebb kezéből a joystick -et.

Pár (ezer) gombnyomás után vigyorogva adta vissza eredeti tulajdonosának.

- Ezt meg hogy?? -lepődött meg.

- Gyakorlat.

BaekHyun felpattant, kikapcsolta a gépezetet, majd ChanYeolhoz futva leterítette az ágyon.

- Nagyon szeretlek ám. -mosolygott rá a fiatalabbra, aki viszonozta a jól megszokott gesztust.

- Én is szeretlek. Veled akarok lenni örökre.

- De Yeolo. Anya azt mondta, hogy a fiúk mellet a lányok maradnak örökre. -vágott búskomor arcot.

- Akkor te leszel a barátnőm. -adott egy puszit hyungja homlokára, de még nem sejtve, hogy mit is kért ezzel.

- A te barátnőd vagyok.

A gyerek szerelem véges. Legalább is az szokott lenni. Viszont a két kilenc éves fiú előtt még sok idő állt.

<Három évvel később>

Már kezdtek úgy viselkedni, mint egy igazi pár. Az iskolában is egymás kezét fogták, nem is foglalkoztak a rosszalló pillantásokkal, de ennél tovább nem igazán mentek. Néha-néha egy arcra puszi és kész.De BaekHyun egyre jobban érdeklődött a többi dolog iránt. Úgy próbált csinálni Channie -val, mint szülei. Olvasott róla az interneten,így minden információ rendelkezésére állt. Csak élesben nem olyan könnyű megtenni.

A szobájukban ültek, úgy ahogy szoktak, egymás mellett feküdve, összekulcsolt kezekkel. Most kellene lépnie, de nem mer. Végül is rászánja magát, barátja fölé hajol s egy gyengéd csókot lehel rá. Nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis mindketten érezték gyomrukban a megannyi pillangót.

- Hyunnie. -fogta kezei közé hyungja arcát, s visszahúzva megcsókolta. Nem kellett sok idő, mire nyelve utat tört szájába. Ez volt életük első csókja. Azóta sem felejtették el ezt a varázst.

~~~~~~~~~~~            ~~~~~~~~~~~~~~                ~~~~~~~~~~~~~~~               ~~~~~~~~

Ahogy visszagondolt ezekre a régi emlékekre, akaratlanul is mosoly kúszott arcára. Felhőtlenül boldogok voltak. Még nem tudták, hogy milyen kegyetlen tud lenni a világ. Még csak egymásra tudtak gondolni, semmi más nem létezett, csak az öröm. De ennek az időszaknak nemsoká' vége szakadt. Tisztán emlékszik minden egyes pillanatra.

~~~~~~~~~~~            ~~~~~~~~~~~~~~                ~~~~~~~~~~~~~~~               ~~~~~~~~

<Nyolc évvel később>

Hatalmas nyögések zengték be a Byun lakást. A házban jelenleg két személy tartózkodott, épp egymással elfoglalva. ChanYeol durván mozgott az alatta vergődő BaekHyun -ben, viszont ő nem bánta. Élvezett minden egyes lökést, mellyel birtokba vették testét. Az orgazmus ismét előtört belőle, de ez a fiatalabbikat nem hatotta meg. Ugyanolyan, sőt, még talán gyorsabb tempóval mozgott benne, amíg el nem élvezett. Lihegve dőltek el egymás mellett, átölelve a másikat. Jól tudták, hogy ez volt az utolsó alkalmuk.

Nyílt kapcsolatuk csak a rosszat vonzotta magához. Lettek akik kiközösítették őket, akik megverték, vagy épp csak leköpték miatta. De az utóbbi időben egyre több fenyegető levelet kaptak. Valaki titokban fotózta őket, s fenyegetései egyre veszélyesebbek voltak. Az elején még csak olyanok, hogy megmutatják a szüleiknek, ettől nem féltek. De kezdett durvulni a helyzet. Megölik őket.

ChanYeol ezt nem bírta ki ép ésszel, ezért döntött a legjobbnak tűnő megoldás mellett. Megtalálja és kiiktatja ezt a fazont.

- Biztos, hogy menned kell? -nyöszörgött az alacsonyabbik.

- Tudod, hogy értünk teszem. Kettőnkért és a közös jövőnkért.

Felkelt az ágyból, felvette nemrég eldobott ruháit, s az ajtóból még visszafordulva szólt szerelméhez.

- Ha elrendeztem mindent, és már nem fognak zaklatni esküszöm, hogy megkereslek, és új életet kezdünk. Együtt. -majd csukódott az ajtó.

BaekHyun -ben most tudatosult a tény, hogy élete értelme nem is biztos, hogy visszatér hozzá. Keserves zokogásba kezdett, majd addig le se állt vele, míg rá nem tört a mindent sötétbe borogató álom.

~~~~~~~~~~~            ~~~~~~~~~~~~~~                ~~~~~~~~~~~~~~~               ~~~~~~~~

Az ágyán feküdve emlékezett vissza mindezen történésekre. Vidám, de szomorú. Mint a Rómeó és Júlia.

Szoba ajtaja nyílott, s neveltetője lépett be rajta. A negyvenes éveiben járó asszony mindig mosolygott rá, amit néha napján viszonzott is.

- Látogatód érkezett. -szólalt meg végül.

Meglepett szemekkel nézte a nőt, aki megválaszolta a fel nem tett kérdést.

- Egy magas fiatalember jött, és azt mondta, hogy valami nagyon fontosat itt hagyott.

Sóhajtva hagyta el kis szentélyét, s kicsoszogva az ajtón, egészen a társalgóig meg sem állt. Ott az egyik kis asztalkánál egy vörös hajú ember ült. Fura szemekkel méregette, majd komótos léptekkel odasétált az asztalhoz. Mikor odaért a férfi felállt, s átölelte őt. Szegény pára nem tudta ezt hova tenni.

- Ki maga? Eresszen el! -kiáltozott a szorításban.

Eltolta magától, de nem akart hinni szemének. Az előtte álló egyed nem volt más, mint az ő Yeolo -ja.

- Visszajöttem érted, hogy végre együtt lehessünk. -suttogta ajkaira, mielőtt érzéki csókba hívta volna. Miután elváltak, mindkettőjüknek csillogott a szeme. BaekHyun olyan boldogságot érzett, mint azelőtt soha.

- Három éve várlak te pabo! -ölelte át.

Az öröm mindkettőjükben szétáramlott. Ott és akkor azt kívánták, hogy ez a pillanat örökké tartson.