The Summer
LuHan pov.
Már a vonaton ültem, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lehet a szülővárosom ennyi év után.
A nevem Xi LuHan, 23 éves (nemsokára 24) egyetemi tanuló. Kínában
születtem, ott töltöttem gyermekkorom, de az egyetem miatt el kellett
költöznöm a családomtól a Koreai Szöul-ba.
Itt tanulok, már lassan 2 éve a tudományos elektronikai szakon.
Szüleim megkértek, hogy töltsem náluk a nyarat, mivel már régen találkoztunk, és akkor is csak pár órára.
Édesanyám ápolónőként dolgozik egy közeli kórházban, míg édesapám bankigazgató.
Sokat dolgoznak, és én emiatt is felnézek rájuk. Ha végeztem az egyetemmel én is szeretnék olyan keményen dolgozni, mint ők.
A vonat lassított, és én ekkor eszméltem fel kábulatomból.
Kinéztem az ablakon, és szembe találtam magamat egy hatalmas táblával.
PEKING
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, hiszen itt volt utam vége.
Nem szerettem vonatozni. Kiskori trauma.
Ahogy leszálltam a nagy pakkokkal a már nem mozgó szerelvényről, megláttam az én drága családomat.
Édesanyám könnyes szemmel rohant hozzám, szoros ölelésbe invitálva,
amit készségesen elfogadtam, apám pedig egy kézfogás után elvette
cuccaimat, és a kocsi felé hívott bennünket.
Az út csendben telt, hisz szüleim tudták, hogy ki vagyok fáradva, nem firtatták a kommunikációt.
Ahogy beértünk a régi lakásunkba, megütött az az ismert illat.
OTTHON!!!!!!
Végre. Úgy hiányzott már ez.
A cuccaimmal felfelé vettem az irányt a lépcsőn, pont a szobám felé.
3 dolog, amit ekkor csináltam.
1. Kinyitottam a szobám ajtaját.
2. Elvánszorogtam az ágyig.
3. A cuccaimat a földön hagyva vágtam magamat be a pihe-puha párnák közé.
Mélyen lélegeztem fel.
Erre vártam már mióta......
Kris pov.
Azt hittem megőrülök!!
Olyan régen vártam már erre.
~Flashback~
Két 7 év körüli fiúcska játszott a parkban.
Fogócskáztak, futkároztak, együtt töltötték a perceket.
Akkor ismerték meg egymást, de máris olyanok voltak, mintha több éve ismernék egymást.
-Szia, Yi WuFan vagyok. És te? -kérdezte a magasabb.
-Szi-szia...én Xi LuHan. Örülök. -motyogta szégyenlősen az alacsony fiúcska.
Nem a legszebb ismerkedési mód, de azóta nagyon jóban lettek.
14 éves korukig a legjobb barátok voltak.
Sosem veszekedtek, mindíg megvolt közöttük az összhang.
Egészen addig, míg ki nem derült egy titok.
-LuHan......ha elmondok valamit....megígéred, hogy megtartod a titkomat? -kérdezte WuFan barátjától.
-Nekem bármit elmondhatsz. Ismersz. Nem mondanám el senkinek. -mosolygott a mostanra már szőkített LuHan.
-Hát.....-kezdett bele félénken, de egy nyugtató mosolyt kapva
felbátorodott-...az az igazság....hogy....én......én a fi-......fiúkat
szeretem....
Pár perces csend után a szöszi törte meg a csendet.
-És ezt nem merted elmondani? Azt hitted, hogy bárkinek is elkotyogom?
-Én nem, csak.....nem unorodsz tőlem?
-Miért tenném? Azt hiszed, hogy ennyi év barátság után csak úgy egy
ilyen kis semmiség miatt eltaszítanálak magamtól? -nézett a
magasabbikra érthetetlenül.
-Reméltem, hogy nem fogsz....
-Nyugi. Te vagy a legjobb haverom.
Mosolyát nem felejthette el senki...Még akkor sem mikor el kellett költözniük a családjával.
Azóta nem beszéltek, de mikor LuHan egyetemre ment, Kris megtudakolta a fiú szüleitől, hogy a nyarat itthon fogja tölteni.
Nem tudhatta, hogy emlékszik-e még rá régi jóbarátja.
Csak remélhette.
~Flashback end~
Lassan sétálgatott a megfelelő utcában, hogy végre megtalálja a házat.
Amint meglátta, rögtön odaszaladt a kapucsengőhöz, de nem mert magán erőt venni.
Annyira félt, hogy talán már nem emlékszik rá.
Testét átjárta a rég nem érzett félelem.
Bele sem mert gondolni, hogy a legjobb barátja nélkül legyen.
Mi lesz most...?
LuHan pov.
Csak feküdtem hanyatt az ágyamon a gondolataimba mélyedve.
Anyu kopogott egy idő után az ajtómon.
-Kicsim, gyere vacsizni. A kedvencedet csináltam.
-Oké anyu, megyek már.
Nagy nehezen felerőszakoltam magamat az ágyon, és megindultam az ajtó felé.
Lementem a lépcsőn, egyenesen a konyhába.
A finom házikoszt ott terpeszkedett az asztalon, amin már alig volt hely nekünk.
Gyorsan befaltam a vacsorát, hogy vissza tudjak menni kuckómba.
Felcsoszogtam volna a szobámba, de apám hangja állított meg.
-Holnapra kivettem egy kis szabadságot. Elmehetnénk így hármasban valahová. Mit szólsz?
-Remek lenne apa. -mosolyogtam rá, majd végre elértem úticélom.
Az ágyamra roskadva gondolkodtam el.
Próbáltam visszaemlékezni a kiskoromra.
Nehezen sikerült néhány emlékképet kicsikarnom magamból.
"Iskola......Barátok......Vonat.....Kórterem...."
Anyáék azt mondták, hogy miután elköltöztünk, a kocsival balesetet szenvedtünk, mivel egy kisikló vonat belénk jött.
Sajnos nem emlékszem a barátaimra.
Ha tudnám, hogy kik voltak azok, rögtön felkeresném őket.
Abban a néhány emlékképemben találtam egy kedves arcú, magas fiút.
Talán őt közelebbről is ismerhettem?
Kris pov.
Az ajtójuk előtt állva lefagytam.
Egyszerűen képtelen voltam benyitni.
Mégis......Meg kell tennem.
Erőt véve magamon, bekopogtam a bejárati ajtón.
Kisvártatva nyitották az ajtót.
Egy alacsony termetű, rózsaszínes-szőkés hajú, babaarcú fiúcska nyitotta ki.
Ő az.
A szívem nagyot dobbant, ahogy megláttam.
Rögtön felismertem.
Ugyanaz az a bájos arcél, ugyanaz a gyengéd illat.
Csak ő lehet.
Mégis, furán méregetett szemeivel.
És ahogy megszólalt, egy világ dőlt össze bennem.
-Te ki vagy?
...Ettől tartottam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése